"Fantasztikus lehetőség az önismerettől az önkifejezés legkötetlenebb formájáig."

/Nánay István, FÉLonline 2017.10.17./




A fesztivál szervezője:
Országos Diákszínjátszó Egyesület
7633, Pécs, Dr. Veress E. u. 6.
www.diakszinhaz.hu
Facebook
This email address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

Észak-Alföldi Regionális Diákszínjátszó Találkozó, Debrecen 2018. március 29-30.

 

Korán reggel indulás. 05:53-kor már a vonaton, 08:31-kor már Debrecenben. Bori Viktor zsűritársammal (KÁVA Kulturális Műhely színész-drámatanára) zötykölődtünk Budapesttől egészen az észak-alföldi régióig. Aznap 9-től másnap délután 4-ig valami nagyon izgalmas színházi kavalkádban volt részünk.

Csütörtökön az Ady Endre Gimnázium látta vendégül a fesztivál résztvevőit Várhalmi Ilona Cila mama vezetésével, aki az ottani igazgatóhelyettesi és egyben a drámatagozat vezetőjének szerepét tölti be. Pénteken pedig a Páholy Ifjúsági Színház adta játékterét a diákszínjátszóknak Végh Veronika irányításával, aki egyben a színház vezetője is.

 

Értékes előadásoknak, merész vállalkozásoknak és bravúros összjátékoknak lehettünk szem- és fültanúi. Klasszikus szövegektől kezdve a kortársakig bezárólag az improvizációkból szerkesztett játékig szinte mindent felsorakoztattak az előadók. Az igazi értékét a fesztiválnak a diákok frissessége és ötletessége adta.

 

Heilbronni Katica avagy a tűzpróba

A fesztivál Tóth Szabó Soma rendezésével indult. Az Adyák 11-KIMI 8 csapat a műből egy felvonást választva igyekezett alapos munkát végezni. A statikus játék kihívást jelentett a színjátszóknak, így jobban tudtak érvényesülni a prózai részek. Kiválóan megszólaltatott monológokat hallhattunk, pást térszervezést láthattunk.

 

Harry Potter Casting

Beavatott Casting

Mészáros Ibolya és Rózsa László 2017 szeptemberétől kezdték drámatanári munkájukat az Ady Endre Gimnáziumban. Az Adyák 9-KIMI 5 osztály két előadása tulajdonképpen igazi vizsgamunkának tekinthető: drámás gyakorlatok jól szerkesztett sorát láthattuk. Az egyik csoport a Harry Potter, míg a másik csoport a Beavatott nyomán dolgozott fél évig. Kirobbanó energiákkal működtek együtt a játszók a színpadon. Lelkesedésük az improvizáció során sem hagyott alább, s olyan koncentráltan, fegyelmezetten mozogtak együtt, hogy azt sokak megirigyelhetnék. Mind a folyamatban lévő pedagógiai, mind a színházi stúdium nyomon követhető munkájukon.

 

János vitéz

A fesztivál egyik legszínesebb előadása volt az Adyák 12-KIMI 9 előadása. A legendás Leszkovszki Albin-féle János vitéz is előkerült a szakmai beszélgetés során. Noha nyilvánvaló, hogy a két előadás nem megformáltságában, annál inkább szellemiségében egyezik. Az a diákos frissesség, ötletesség, egyszerűség, mellyel színpadra alkalmazták a művet azt eredményezte, hogy a nézőtéren sírva nevettünk. A pátosz és a humor folyamatos keveredése olyan ízt adott az előadásnak, mely folyamatos meglepetéssel töltött el bennünket. A zene és a tánc nemcsak szerves részét képezték a produkciónak, de dramaturgiájában is meghatározónak bizonyultak. Oláh Enikő, Kanyó Kata, Mechle Christian ennek a kiváló diákelőadásnak a rendezői.

 

Lucifer

Az újabb diákrendezést Kovács Judit által láthattuk, aki a törökszentmiklósi vendégcsoport előadását írta és színpadra alkalmazta. Ebben az igazán zsúfolt térben a játszók nagy gondot fordítottak a jelmezek használatára, különösképpen a három ember nagyságú igazi lúdtollból készült angyalszárnyra. Az előadást a Lucifer című filmsorozat ihlette.

 

A rovarok életéből

Bolla Bence 10. osztályos tanuló első rendezését láthattuk a fesztiválon. Az Adyák 10-KIMI 7 osztály egy része nagy gondot fordított arra, hogy az iskolában található tárgyakból (akasztó, fogas, létra, tükör stb.) egy nagyon különleges teret varázsoljon, mely esetenként gátolja, máskor nagyszerűen segíti a darabban megjelenő furcsa rovaroknak a világát. Az előadás egyik kiemelt mondata: „Az ember mindent elkövet, hogy fennmaradjon a neve...” Végül, ebben a párhuzamban kiderül, hogy a felvázolt állati világ csöppet sem különbözik az emberi világtól.

 

Shakespeare-boys

Virtuóz közösségi játékban vehettünk részt az Adyák 10-KIMI 7 csapat négy fiú játszója által Lakó Zsigmond rendezésében. Shakespeare tizenhat drámájából szemezgetve csöppet sem egyértelmű szövésben kerültek egymás mellé a sorok. Izgalmas szellemi tevékenységet jelent nyomon követni, amikor egy jeleneten belül III. Richárd, Rómeó és Júlia és az Ahogy tetszik mondatai csendülnek fel. Az alkotók elmondása szerint, őket is izgalommal töltötte el a felkészülési folyamat. Igazi Shakespeare korabeli hagyományként tekinthetünk a nők nélküli színpadra, ahol a reneszánsz-szerű zene felcsendül és még a könyv is muzsikál, ha arról van szó, de a dob ha kell, sörös korsóvá válik. Nem győzzük figyelni, mi lesz a következő meghökkentően ötletes pillanat.

 

A lázadásra nem gondolnak ők

Kiss Diána 11. osztályos tanuló négy társával merész, egyben éretten fogalmaz színpadra társadalmi problémát, mely a mai eredménytelen oktatásunkra világít rá. A játszók által használt zsúfolt térben nincs mód a változtatásra, inkább további nyomasztás generálódik bennem. A szakmai beszélgetés során kiderült, hogy a diákok tökéletesen tisztában vannak azzal a súlyos ténnyel, amit a színpadra helyeztek, sőt, ezt a formáját választják a felszólításnak, tehát a színház mint tett aposztrofálódik bennük.

 

Rettentő görög vitéz

A 10. osztály lelkesen képviselte magát a regionális találkozón, hiszen több előadásban is láthattuk őket. Jelen esetben Vranyecz Artúr dolgozott velük, aki Zalán Tibor szövegét hívta segítségül. A szerző által rímekbe foglalt szöveg nem kínálja fel az esetleges improvizációt, ám nagy mértékben épít a játékos figyelmére, éberségére. A fakeretek ötletes felhasználása pedig színesítette az összjátékot.

 

Júlia

Csáki Benedek középiskolás elmondása alapján társaival mindenképpen prózai előadást szerettek volna létrehozni, hiszen eddig inkább zenés darabokban próbálták ki magukat. Egy nap gondolt egyet és eszébe jutott a Rómeó és Júlia. Nádasdy Ádám fordításában és a saját szöveggondozásuk következtében egy nagyon érdekes, patetikus, máskor hétköznapi nyelven szólal meg az általunk is jól ismert történet, némi változtatással. Ahogy a címben szerepel, a hangsúly végül nem két emberre helyeződik.

 

Ágnes

Izsó Angelika monodrámát rendezett végzős színjátszójának. Az Arany János által írt Ágnes asszony témáját tekintve volt meghatározó. Inkább annak háttere lehetett érdekes számukra. Hirtelen ott ült előttünk egy lány, aki elkezdte mesélni az életét. Megtudtuk, hogy vált Ágikából Ágnessé, milyen még Arany által sem megírt előzményekből táplálkozik az ő élete. Katona Ninetta játéka letisztult, egyszerű közlésekre hagyatkozik. Esetenként zavarba ejtően őszinte.

 

A merénylet

Deczki Klára abszurdja az egész nézőteret sokkolta. Furcsa értetlenséggel indult az előadás, ám Erdős Virág jelenetei rövid időn belül szárnyra kaptak, kicsattanó kacagás indul el a nézőtéren.  A humor nagyszerű használata olyan ízt hordozott magában, melyre nem lehetett nem figyelni. Ez volt az egyik olyan előadás, melyben a játszói összhang kimagaslónak bizonyult.

 

 

 

Házasulandók

Nánási Brigitta igazi vásári komédiát vitt színre energikus játszóival. Előadásában az agressziót a finomság váltja és fordítva. Műfaji sajátosságként megjelenik a nagyított játékstílus. 

 

 

 

Különdíjak ès minősítések az Észak-Alföldi Regionális Diákszínjàtszó Találkozóról (Debrecen)

 

ARANY

János vitéz

R.: Olàh Enikő, Kanyó Kata, Mechle Christian

 

Shakespeare boys

R.: Lakó Zsigmond

 

EZÜST

A merénylet

R.: Deczki Klára

 

A lázadásra nem gondolnak ők

R.: Kiss Diàna

 

A rovarok èletèből

R.: Bolla Bence

 

Ágnes

R.: Izsó Angelika

 

BRONZ

Harry Potter Casting, Beavatott Casting

r.: Mészáros Ibolya, Rózsa László

 

A heilbronni Katica avagy a tűzpróba

R.: Olasz Szabó Soma

 

Rettentő görög vitéz

R.: Vranyecz Artúr

 

Júlia

R.: Csáki Benedek

 

Házasulandók

R.: Nànási Brigitta

 

CSOPORTOS KÜLÖNDÍJAK

Zenei munkàért

Jànos vitéz

R.: Oláh Enikő, Kanyó Kata, Mechle Christian

 

Táncdramaturgiáért

János vitéz

R.: Oláh Enikő, Kanyó Kata, Mechle Christian

 

Virtuóz közössègi jàtèkèrt

Shakespeare boys

R.: Lakó Zsigmond

 

A legígéretesebb dràmás osztàly

Harry Potter Casting, Beavatott Casting

r.: Mészáros Ibolya, Rózsa László

 

Üzenet

A làzadásra nem gondolnak ők

R.: Kiss Diàna

 

A diàkszínjátszàs hagyományainak ápolásáért

Lucifer

R.: Kovács Judit

 

EGYÉNI KÜLÖNDÍJAK

A legjobb férfi szereplő: Juhász Kristóf (János vitéz)

Tarr Viktor (A rovarok életèből, Rettentő görög vitèz)

Fazekas László (A lázadásra nem gondolnak ők)

Csáki Benedek (Júlia)

 

Szaplonczay Mária (A làzadásra nem gondolnak ők, A heilbronni Katica avagy a tűzpróba)

Bodnár Boglárka (A merènylet)

Katona Ninetta (Ágnes)

 

RENDEZŐI KÜLÖNDÍJ

Bolla Bence (A rovarok életèből)

 

PEDAGÓGIAI KÜLÖNDÍJAK

Pedagógiai útmutatásért: Vranyecz Artúr (Rettentő görög vitéz)

Kiemelkedő színhàzpedagógiai munkájukért: Mèszàros Ibolya-Rózsa Làszló (Harry Potter Casting, Beavatott Casting)

 


Fekete Anikó

 

  1. Országos Diákszínjátszó Találkozó, Észak-Alföldi Regionális Döntő és Országos Színjáték-Színháztörténeti Minősítő Verseny, Nyíregyháza, április 6-8.

 

Ritkán esik szó erről diákszínjátszók kapcsán, most mégis megengedem magamnak a luxust, hogy vázlatos történeti kontextusba helyezzem idei nyíregyházi tapasztalataimat. Hogy ide mindig érdemes jönni, azt vagy egy évtizede pontosan tudom, de ennek a ténynek a regisztrálásánál sokkal izgalmasabb látni a látványos fejlődést. Nem vagyok olyan zsűritag, aki önnön ötleteit és vízióit akarja viszontlátni a színpadon, de a saját és a mindenkori zsűri pozíciójára meg felelősségére nézvést is elgondolkodtató, hogy itt a pedagógusok komolyan veszik, átgondolják a meglátásainkat, gyakran megfogadják a tanácsainkat, sőt akár hetekkel a fesztivál után is levélben vagy telefonon tisztázunk néhány részletet a látottakkal és elhangzottakkal kapcsolatban. Ja, hogy ez lenne a normális? Hát persze, de mindannyian ugyanabban az országban élünk, szóval ki-ki értse jól, miért emelem most ezt ki.

Öröm látni, hogy sok év megfeszített munkája után idén négy nagyszerű tanárnő körül komoly, érett csapatok álltak fel (a három nap alatt látott tizennégy előadásból kilencet ők jegyeznek!). Ez nem jelenti persze, hogy az eddigi munka valamifajta bemelegítés lett volna a nagy attrakcióhoz, épp ellenkezőleg! Azért is szeretek ide járni, mert a pedagógusok építkeznek, és egyre pontosabban mérik be, mit szeretnének és mire képesek a diákjaik.

Néhány random megjegyzés az előadások tételes bemutatása előtt. Évről évre egyre izgalmasabb drámai alapanyagokkal dolgoznak az alkotók. Nem elégednek meg az elsőkörös ötletekkel, jól érzékelhetően nyomoznak a megfelelő matériák után, mindeközben pedig sosem önmegvalósításban, hanem mindig csoportban és játszóban gondolkodnak. A színjátszás önismeretre tanít, meg persze a közösségben való létezésre is: a folyamatos tréningnek köszönhetően az itteni diákok ma már nagy ívű, komoly szakmai felkészültséget követelő drámákkal is megbirkóznak, legtöbbnyire győztesen kikerülve a megmérettetésből. A diákszínjátszás örök dilemmáját, hogy ti. a színházhoz vagy a pedagógiához áll-e közelebb a végeredmény, elegánsan döntik el ezek a nem ritkán komoly színházi apparátust mozgató, tiszta gondolatisággal építkező, kivétel nélkül minden esetben a gyereket és az ő útját fókuszba emelő alkotások.

A nyíregyházi (és korábban: nagykállói) regionális találkozókban az is jó, hogy olyan mennyiségű programmal készülnek a vendéglátók, amit befogadni, felfogni is valódi kihívás. A fő-főszervező Demarcsek Zsuzsa idén tovább emelte a tétet, amikor az előadások mellé egy országos (!) színháztörténeti versenyt is hirdetett (az ennek keretében itt vendégeskedő 1-1 pécsi, kecskeméti és budapesti csapat előadást is hozott mutatóba). Emellett a szervezők játékosan ösztönözték a csapatokat, hogy ne csupán lássák, hanem valóban átgondolják, megértsék a többi előadást, sőt reflektáljanak is azokra. Bár e beszámolónak nem tárgya, de maradjon nyoma, hogy az előadások másik csapat által történő visszajátszása (ami a paródiától az asszociatív megközelítésen át a rekonstrukcióig nagyon széles skálán mozgott, olykor markánsabb eredményt hozva, mint amilyen az eredeti volt...), továbbá a mindegyik előadáshoz kapcsolt, „talált” anyagokból történő poszterkészítés remek ötletnek bizonyult. Egyfelől a kreatív megoldások a közösséget összekovácsoló erővé váltak, másfelől az egytől egyig jó „megoldások” értő, érzékeny figyelemről tanúskodtak.

Kezdjük az észak-alföldi műhely lelkének és első számú koordinátorának, Demarcsek Zsuzsának a munkáival. A nagykállói Alacarte Színkör Én vagyok AZ! című etűdsorozata témakezelésében egyszerre elemelt és konkrét, elsődlegesen a mozgás nyelvén fogalmazó előadás a diákokat érintő-érdeklő problémákról. Lidérces, valahol mégis megmosolyogtató, ahogyan a hátsó falra vetített száj keményen elkezdi kritizálni, kárhoztatni a fiatalokat, akik cirkuszi keretbe helyezve, rövid epizódokon keresztül ragadnak meg számukra mindennapos benyomásokat, félelmeket, vágyakat. A vendégszövegek és -jelenetek Beckettől A nagy Gatsby-ig bezárólag tág skálán mozognak. A sokszor láthatatlan, külső hatalom, a neki való alávetettség, az élet, vagyis a túlélés mint artistamutatvány visszatérő elemek ebben a groteszk, az ember tragédiáját megérzékítő színpadi világban.

Hadd legyek megint személyes: mióta Demarcsek Zsuzsa elkezdett dolgozni a biri Terne Cserhaja Színkör főleg romákból álló színjátszóival, az észak-alföldi regionális döntőkön mindig az ő előadásaikat várom a leginkább. Idén ők is, ha úgy tetszik, „felsőbb osztályba” léptek, hiszen először dolgoztak drámai alapanyaggal. A rendező Miller (túl) sokat játszott klasszikusát, A salemi boszorkányokat Choxanyi címmel igazította ifjú színészei-zenészei testére-lelkére. És ezt vegyük nagyon komolyan: az előadás nem szolgai adaptáció, hanem egy bárhol és bármikor érvényes drámai helyzet újramesélése a közreműködők gondolkodására, világára adaptálva. A kiváló érzékkel adagolt nevetés olykor a torkunkra fagy: a szűklátókörű, babonás, kirekesztő minitársadalom képtelen az elfogadásra, vagy legalább a megértéssel való megpróbálkozásra. Ezeknek az előadásoknak mindig lényege a tradicionális zene és tánc, nincs ez másképp most sem a változatosan tagolt, sötét alaptónusú térben. És bár a játszók korábban még nem vagy alig szembesültek egy-egy összetett (drámai) karakter létre csalogatásának kihívásaival, saját energiáik mozgósítása révén szép eredményeket érnek el.

A mennyiség nem ment a minőség rovására Vona Éva négy, Nyíregyházán látott rendezése esetében. A Gellérthegyi álmok érthető okokból – két, kiváló képességekkel bíró játszónak kínál jutalomjátékot – közkedvelt darab diákszínjátszó találkozókon, még ha én magam egyre távolibbnak is érzem Karinthy Ferenc szövegét attól a valóságtól, amiben a játszók élnek. A nyírbátori Lenszirom Színház előadása olyan, mint egy táncóra: a Lányt játszó Szép Evelin óvó szeretettel, szelíd magabiztossággal, jelenetről jelenetre veszi át az irányítást a Fiút alakító Veréb Szabolcstól. A Pest ostroma idején összezárt két ember tapogatózó közeledésének, színházias és privát játszmáinak terepasztalán elég volna a változatosságukban is állandó érzelmek kibontására, elmélyítésére koncentrálni. Az előadás akkor a legjobb, amikor az ostromidőt megszakító újrajátszásokra kerül sor, ám a kerettörténet mintha sokszor túlságosan elnehezítené a látottakat.

Nem így a Blöff Színpad Vesztegzár című, szintén Vona jegyezte, sodró lendületű produkciójánál. Kiss Judit Ágnes nagyon mai szövege a drámairodalomban sokszor használt helyzetből indul: egy véletlen (?) folytán nagyon különböző embereket zár össze egy lakásban, akiknek hagy elég időt arra, hogy rájöjjenek, egymás nélkül soha nem fejeződik be kényszerű kalandjuk. Az apából, anyából, lányból és nagyanyából álló négyfős család a roma bejárónővel és a nem éppen a helyzet magaslatán álló orvossal kiegészülve pompásan abszurd kompániát alkot. Az egymással bicskanyitogató, mégis ellenállhatatlanul mulatságos stílben (hiszen mi nem beszélünk így egymással) kommunikáló családtagok komoly témákat pedzenek, amikor Magyarországról, kilátásokról, külföldi munkavállalásról csivitelnek vagy épp üvöltöznek egymással. A játszók nagy svunggal vetik bele magukat a politikailag gyakran inkorrekt dumákba, és eközben felismerhető, azonosítható portrékat formáznak. A tanulság megfontolandó: az egyedül rótt körök helyett az együttműködés csodákra képes.

Valami hasonló jó tanáccsal kellene ellátni Martin McDonagh népszerű darabjának, A kriplinek a szereplőit is. A Kriplik csoport előadása fineszesen kerüli el a McDonagh-játszás kőszínházakból unásig ismert zátonyait. Nem nagy, mégis meghatározó a felfedezés: a játszók nem karikatúrákat hoznak a színre, helyette komolyan veszik a szomorú, magányos, reménytelen karaktereket, és mindegyikük esetében hagyják, hogy pusztán a kimondott szavak révén épüljön belső és külső világuk. Az ötletes, minimalista dizájn, a jelmezek barna, bézs, narancs színvilága sokat segít a koncepció teljesítésében, ahogy az is, hogy a játszók nem fürdőznek Varró Dániel sikerhajhász fordításában, hanem tárgyilagosan mondják azt.

A találkozó egyik emblematikus (a miskolci Országos Diákszínjátszó Fesztiválra továbbjutó) előadása volt a nagykállói 6-Lett avagy Done fantázianevű csoport által bemutatott női Hamlet. Hat lánnyal előadatni a világ legismertebb drámáját?! Igen, feltétlenül vakmerő vállalkozás, ám Vona Éva letisztult koncepciója meggyőz vállalása jogosságáról. Két, egymást középen metsző kifutón zajlanak az események. A Hamletet játszó Somlyai Kata (aki a háromnapos találkozón öt /!/ előadásban lépett színre, és nem a sokadik őr szerepében) kivételével mindenki kettő-négy szerepet alakít. A hat lány végig bírja szusszal, egy-egy jól megválasztott kellékkel jelzik, hogy éppen kinek a bőrébe bújnak. A történet hiányérzet nélkül zajló elmesélése mellett jut idő saját olvasat érvényesítésére is. Színháztörténeti közhely, mégis el kell mondani: a mindenkori Hamlet-előadások mindig interpretációk, a sűrű és végtelen shakespeare-i szöveg jól-rosszul újraszabott értelmezései. Nincs ez másképp most sem: az elnyomott Gertrud (Kovács Dominika) kevés szövegével is meghatározó alak lesz, a dúvad Claudius (Czérna Kornélia) pedig elejétől fogva a markában tartja az összes szálat. A lefegyverző egyszerűségű előadás emlékezetes Hamlet-élményeim sorát gyarapítja.

Ahogy a másik kedvencem, a Császári Viktória rendezte, a nyíregyházi Szín-Tézis Színkör által bemutatott, a miskolci országos fesztiválra szintén továbbjutó Leonce és Léna is. Ha az előbb vakmerőséget említettem, itt továbbmegyek: istenkísértő vállalás diákokkal olyan előadást létrehozni, ahol díszlet, különösebb jelmez vagy kellékek nélkül, pusztán a játék és a szöveg erejére hagyatkozva születik meg a színház. Márpedig Büchner töredékes, játékos és filozofikus darabja így kel életre ebben az előadásban, ahol már-már becketti mélységeket súrol némelyik jelenet – gondolatiságában, humorában, kiérleltségében egyaránt. Az üres térben csupa izgalmas karakter jelenik meg, akinek sztorija, élete van, amit jól eltalált mondatokba, gesztusokba és stílusba sűrít. A folyamatos önreflexió, a szolid humor, a nem melankolikusan ábrázolt melankólia érvényes és konzekvens értelmezésbe ágyazódik.

Mendler Mónika két előadással mutatta meg, milyen nagyfokú érzékenységgel bánik a rá bízott játszókkal. A nyíregyházi Zsöllye Színkör Átmenetek című előadásában valódi tömeg van a színpadon, ám a fókusz a két-háromszemélyes, ihletett, gyakran prózai-drámai előzményekre visszanyúló (Kosztolányi, Maeterlinck, stb.) etűdökön van. A jeleneteket egybefogó téma banalitásában is jó, mert szükségszerű választás: a személyes boldogság utáni hol megmosolyogtató, hol kétségbeejtő, de kortól, nemtől függetlenül mindünket foglalkoztató hajsza. A tömegből arcok ragyognak ki, karakterek rajzolódnak ki – a játéknak feltehetően ez volt a fő tétje, amit az előadás teljesít is.

Bizonyos értelemben merészebb választás Joanna Owsianko Tiramisu című drámájának színrevitele a nyíregyházi Alacarte Színkör elővezetésében. A nagyon kortárs lengyel szöveg csupa first world problemmel bajlódó menedzsernő életébe ad bepillantást. A pár négyzetméteres, falakkal körbevett irodai mikrovilágokban a magabiztos, csinos, trendi lányok gyakran valójában szűkölnek a félelemtől és a magánytól. Nem eredeti és nem is túl mélyen kibontott meglátás, de életes színpadi helyzetek alakíthatók belőle, amit a hat főszereplő lány meg is tesz. Remek a térhasználat: a szubjektumok között magasodó falak, a gurulós irodai székek flott átállásokat eredményeznek, ami a jó tempójú előadás egyik erénye. Nagyszerű, ahogy ezek a belemenős lányok, ha kell, mernek hülyét is csinálni magukból, és közben szembesítenek azzal, hogy az állandósult mosolyra húzódó maszk mögött mennyi óhaj, vágy, titok és szomorúság rejtőzik.

A három vendégcsapat előadásainak bemutatása előtt még két helyi, nem kicsit zavarba ejtő produkcióról kell szót ejtenem. A régió diákszínjátszókkal foglalkozó pedagógusai utánpótlásának evidens bázisintézménye (lenne) a nyíregyházi színház: Nagyidai Gergő színművész tavaly kapcsolódott be két, alapvetően rendben lévő mozgásos előadással a sorba, az idei, általa rendezett Légy jó mindhalálig! azonban csalódást okoz. És ami ennél nagyobb baj, hogy komoly ízlésbeli deficitről tanúskodik: a musicalváltozatot alapul vevő, ám a dalokat (szerencsére) elhagyó alapanyag épp olyan öszvérre sikeredett, mint a színpadi megvalósítás minden más eleme. Ha tizenkét játszóm közül kilenc lány, akkor talán érdemes volna olyan anyagot keresni, ami legalább nyomokban tartalmaz női szerepeket, a kevés fiú játszóra meg esetleg nem kellene női szerepet osztani. De elég a genderőrületből, az előadás sugallta poros, régimódi színházideál ellen van leginkább kifogásom: egy sokszínű osztályközösség ábrázolása hálás feladatnak tűnik kortól és helyszíntől függetlenül, ám ehelyett suta közhelyszótárat lapozgatunk.

Nem jut túlságosan messzire a szintén nyíregyházi Zig-Zug Pódium megjegyezhetetlen című Sok hűhó a szerelemért, avagy ahogy tetszik Shakespeare után szabadonja sem. Igaz, amit vállalt, elvégzi Varga Ildikó rendezése. Az avoni hattyú néhány darabjából a szerelemmel kapcsolatos jeleneteket, karaktereket próbálja egy láncsor gyöngyszemeiként felfűzni, inkább kevesebb sikerrel. Shakespeare-ből számos témából lehetne kézikönyvet összeállítani (néhány ötlet: hatalom, politika, generációs ellentétek, túlvilág, stb.), de az ökonomikusan megépített drámákból kiragadott jelenetek nemigen kezdenek egymással dialógusba, így a látványvilágában meglepően igényes kiállítású előadást nem kevés értetlenséggel szemlélem.

A beszámolóm elején említett három vendégelőadás új impulzusokkal dúsította a gazdag kínálatot. A pécsi Leőwey Színtér enigmatikus című F.R.A.K.-ja (a szakmain az alkotók elárulták a titkot, de őrzöm tovább) Zewe Eszter és Keresztény Tamás rendezésében széttartó, jó ötleteket és zsákutcákat egyaránt tartalmazó produkció. Az indító múzeumi keretről, ahol egy tárlatvezető csupa félelmetes történetet mond el és mutat be, idővel megfeledkezni látszik az előadás. Ez nem feltétlenül baj, hiszen a kőkemény témákról jelenetről jelenetre más esztétikával, más színházi nyelven és eszköztárral beszélő etűdsornak vannak így is figyelemre érdemes pillanatai. Meg nagy mellényúlások és némi dramaturgiai elkapkodottság is: a kevesebb több lett volna.

Nem kevés tanácstalansággal néztem a kecskeméti Katona-Kamara Őslevesét. A témáit és színházi nyelvét tekintve bevállalós rendezéseiről ismert Sárosi Gábor rendkívül ambiciózus, mint utóbb megtudtuk, külföldi fesztiválforgalmazásra készült előadása mintha egy idegen, szinte teljességgel érthetetlen nyelven beszélne hozzám. Holott minden szó magyarul hangzik el, és amúgy ez az egyik bajom: a felkapott vagy megkopott angol popslágerek alkotók által magyarra fordított szövegei egyszerűen rosszak, az eredeti textusokból is alighanem hiányzó sűrűség itt kínossá hígul. Sokszor mintha egy falanszterben járnánk, egy disztópia jeleneteit néznénk, ahol a fő témák (születés, iskola, szex és szerelem) azonosíthatóak, ám az egyetlen szellemesen lényeglátó iskolai epizód mellett a többi erényei láthatatlanok maradnak.

A budapesti Szilénosz gyermekei csapat Arisztotelész leple alól című előadása Keresztúri József rendezésében hatásos gyakorlatsor. Harmincig számolom a színpadon álló-ülő játszók létszámát, aztán feladom: a monolitikus, kórusszínházi megszólalások értelemmel és céllal bírnak ebben a közegben. Ahogy a játszók testéből és testével formált minimális téralakítások, és a belőlük kibontakozó páros jelenetek is figyelmet követelnek. Mondhatja bárki, hogy nem truváj ez a háromnegyed óra, de ha valaki próbált már klasszikus görög szöveget (vagy ami még rosszabb: annak évtizedekkel ezelőtti, villámgyorsan porosodó magyar fordítását) színpadon mondani úgy, hogy ő maga és a néző is érti, miről van szó, tudhatja, hogy a játszók teljesítménye elismerést érdemel. A rögzített imprók gyengítik az összhatást, de annyi baj legyen: a klasszikusok – és ez az egész nyíregyházi találkozó tanulsága a számomra – köztünk élnek, hozzánk szólnak. És még velünk is maradnak egy darabig.

 

Jászay Tamás