"Fantasztikus lehetőség az önismerettől az önkifejezés legkötetlenebb formájáig."

/Nánay István, FÉLonline 2017.10.17./




A fesztivál szervezője:
Országos Diákszínjátszó Egyesület
7633, Pécs, Dr. Veress E. u. 6.
www.diakszinhaz.hu
Facebook
This email address is being protected from spambots. You need JavaScript enabled to view it.

PRIZMALÉT

A győri műhelyeket talán nem kell bemutatni. A Révai Miklós Gimnázium, a KIMI, a RÉV, vagy a diákokból szerveződő „független” produkciók éveken keresztül hatékonyan ágyaztak meg a legigazibb értelemben vett diákszínjátszásnak, vagyis annak a formai sokszínűségnek, ami köreikben tapasztalható. Persze az idei fesztiválon sem csak ők tettek azért, hogy a lehető legszínesebb palettáját vonultathassa fel a régió, hiszen Szombethelyről, Celldömölkről, Veszprémből, de még Dunaszerdahelyről is érkeztek csoportok megszínesíteni a hétvégét.

Tülekedő tömegek minden előadás előtt, állva tapsolás, nagy érdeklődés a szakmai beszélgetések iránt – minden adott volt tehát ahhoz, hogy ne „csak” egy jó hétvégét töltsünk együtt, hanem tényleg tanuljunk is kicsit színházról, színjátszásról, vagy ha másról nem, hát arról, hogy „jé, az én véleményem nem mindig egyezik a másik véleményével”. Mert vitás helyzetekben nem csak az a magatartás létezik, hogy a nekem tetszőt megtartom, a többit kiszórom, hanem bizony meg lehet tanulni szimbiózisban élni azokkal a folyamatokkal, amelyek távolabb állnak tőlünk. Így a világunk nem öntörvényű, hanem másokat elismerő és befogadni képes erővé válik.

Miért indítom innen a beszámolót? Mert mint mindig, a győri találkozón sem azok a pillanatok voltak a legizgalmasabbak, amikor nagy egyetértésben ültünk egymásra kerekedett szemekkel, hanem azok, amikor homlokráncolva kerestük egymás igazságát és tévedéseit annak érdekében, hogy megértsük, miért EZT, miért VELÜK, miért ÍGY… És ezekben a sokszor egyet nem értésekkel terhelt pillanatokban aztán közelebb kerültünk egymáshoz. Sőt, felülíródtak bennünk már meglévő előfeltételezéseink, szemellenzős meglátásaink, ideáink, és minden egyéb, ami a Kékszakállú megközelíthetetlen szobájaként áll belső titkaink közé. Egyszerűbben is fogalmazhattam volna – valódi párbeszédeket éltem meg előadások és beszélgetések alatt egyaránt.

Persze emlékszem még arra az időre, amikor csak Veszprém megyének három nap kellett, hogy a megyei fordulóit lebonyolítsa, és emiatt kicsit sóhajtozva, elnosztalgiázva ültem autóba péntek reggel, de nem szabad valamikori állapotokhoz viszonyítani magunkat és a jelent, mert akkor elveszik annak az öröme, hogy egyébként milyen sok diák választja ma is ezt a formát gondolkodásra, önkifejezésre, vagy egyszerűen konvenciók megostromlására. Mindenesetre nagyon örültem annak, hogy Veszprém megyéből az egyetlen nagy múltú és ma is aktív társulatot, a Lovassy Színpadot is köszönthettük a fesztiválon, és hogy Balatonalmádi is képviseltette magát, akkor is, ha egy szerencsétlen véletlen folytán előadásuk elmaradt. (A rövid játékot végül telefonon megnéztük a csoporttal, és nem mentek haza ők sem visszajelzés nélkül.) A Soltis Lajos Színház is visszacsatlakozott néhány évnyi szünet után, szóval a megnyitóra minden készen állt egy fergeteges együttlétre.

A RÉVAI KEZDŐ CSOPORT munkájáról már a nézőtérre vonulás során hallottam véleményeket. Nyilván „bennfentesektől”, hiszen befelé lépdelve megtudtam, ők még valóban kezdők, első megmutatkozásuk, és milyen „cukik”. Hát, én a kezdő-létből nem sokat érzékeltem, inkább egy ízig-vérig diákos attitűddel találkoztam, amolyan minden kritériumnak megfelelő első lépéssel. Az egyik olyan előadás volt az ő XY című munkájuk, ahol nem éreztem sem a kívülről jövő gondolkodás, sem pedig a forma kényszerét, egyszerűen elindultak egy alapötletből, és szépen kibontották azt. Improvizációkkal, laza szerkesztéssel, és az öregedés (ovi, suli, meló, bingo-lét) lineáris folyamatát dramaturgiai mozgatóként használva. Az egyik legszebb színházi pillanatot is ők produkálták – a hiányosan induló és lassan feltöltődő Légy része-játék a végén keretbe foglalja az előadást, csak itt, az öregkori létben már nem töltődik fel maradéktalanul, hiszen, vannak, akik ekkorra már eltávoztak tőlünk. Ilyen könnyed líraisággal beszélni az elmúlásról ígéretes kezdet.

Az ART+ALOM előadása érdekes problémakört vet fel. A Tizenkét dühös ember című filmet alapul vevő munka (DÖNT ÉS?) egy merész átírással egy gyilkossá váló fiút helyez a középpontba, és egy csupa nőkből álló esküdtszékkel igyekszik felfejteni a tett mögötti motivációkat. Az előadás nem merül mélyre a gyilkosság anatómiájában, de a szerelmespár körülményeit is inkább csak a felszínes (helyenként sztereotip) tények szintjén ábrázolja. Sem az esküdtszék tagjai közti viszonyokról, sem a főszereplő páros problémáiról nem tudunk meg többet, nincs módunk konfrontálódni saját előítéleteinkkel, éppen ezért az előadás végén felkínált interakciótól (szavazhatunk, szerintünk bűnös-e a fiú) is inkább távol maradunk, vagy ha szavazunk, azt úgy tesszük, ahogyan ma divatos – néhány szalagcím alapján eldöntjük a dolgokról, tetszik-e nekünk vagy sem. Az előadás mindazonáltal egy jó elmozdulás is lehet a differenciált színészi alakítások világa felé.

A KÖZÉPSŐ ARRABONA a Leonce és Léna történetet konvertálta saját énképére a Nem korai még? című előadásban. Ami az Art+alomnak részben, az itt sokkal nagyobb mértékben sikerült: igazi színészi alakításokkal tarkított munkát látunk. Kitűnő figurákká válnak a játszók, miközben jól használják a zanzásított történet lehetőségeit. Nagy ívű színház nem válik ugyan belőle, de minden pillanatában kellemes, minden öncélúságtól mentes aktualizáció zajlik a játékban. A csapat összmunkáját is öröm volt nézni, egymást jól ismerő, összehangolt társulatként léteztek a játék során.

Az ÉLETÍZESÍTŐK a Soltis Lajos Színház művészeti iskolás (Eck Imre AMI mint fenntartó) égisze alatt működő diákstúdiós csoportja. Előző tanév végére készült el KÁNYAVÁR című produkciójuk, melyet a csoport ötleteiből Sipos „Sipi” László, egykori diákstúdiósuk írt. Alapötletük egyszerű – mi történik, ha egy osztálykirándulás alkalmával telefonok nélkül a pincébe záródik a közösség? Válaszuk: a kényszerű interakció során felszínre kerülnek az elfojtott sérelmek, és mindenki mindenki farkasává válik egy kis időre. Az előadás legfőbb erénye, hogy a diákok civil világából táplálkozó problémaköröket kiválóan alakítja színházi formákká. A kiváló ritmusban zajló párbeszédek mögött igazi színészi munka rejtezik, a flasback-ek világa éppen annyi, amennyi a Family Guyon nevelkedett társadalom agyát is kielégíti, de még nem tolakodó, és még azt is ügyesen elkerülik, amit a szentenciákon szocializált pedagógusi világban nehéz – nem akarnak hiteltelen nagy pálfordulásokat ábrázolni. Ezért van, hogy a darab utolsó mozzanata, mikoris a telefonok újra kézbe kerülnek, nem szuperhősökké változtatja a karaktereket, hanem azonnal visszadegradálja őket sekélyes világuk és viszonyaik szintjére.

A LOVASSY SZÍNPAD hozott anyagból és közös improvizációkból szerkesztette egybe CSOPORTKÉP VILLANÓFÉNYBEN című játékát. A lazán fűzött etűdök mentén több, a kamasz-felnőtt lét határvonalán táncoló sors lehetőségei bontakoznak ki igazán minőségi színjátszás formájában. Fantasy-világba menekülő lélek, szerelemre vágyó ügyetlenség, kétségbeesett valahová-tartozni-vágyás, lehetetlen apai elvárások, és megannyi frusztráló probléma villan fel előttünk, és ahogy az életben, itt se mindenre kapunk megnyugtató válaszokat. Tóth Bence sziporkázó alakítása a legerősebb pillanatait eredményezi az előadásnak. A csoportvezető Fürj Katalin sokszor bizonyította már, hogy kiváló színészvezetéssel kalauzolja diákjait a színpadon, ez most sincs másként, ez adja a legfőbb értéket idei munkájukhoz is. A színpadkép kicsit túlságosan is leegyszerűsített – a félkörben ülő, jelenetekre középre mozduló játszók világa sematikussá és szimmetrikussá teszi a szereplők egyébként dinamikus viszonyrendszerét, a kis jelenetek között pedig sem épül igazán feszes, hangulatokat és szituációkat ütköztető kapcsolat.

A COMMENT társulat A VIHAR című előadása nem kisebb küldetésre vállalkozik, mint hogy kicsit zanzásítva, de visszaadja a bonyolult háttértörténetekkel terhelt Shakespeare-mű egészét. A jó dramaturgiai munka igazi irodalmi élmény lehetett a diákoknak, hiszen hallhatóan értik is, miről mesél a Nádasdy-fordítás volta ellenére is nehéz irodalmi szöveg. Az előadás mintha ott tartana, hogy tökéletes pontossággal elemzett egy viszonyrendszert, és most arra vár, hogy a történet szenvedő alakjaihoz kőkemény színészi munkákat rendeljen. Ezért éreztük egy kiváló első lépésnek, de még kiforratlan munkának, sőt, jelen állapotában inkább irodalmi színpadi kezdeményezésnek. Kalibán ábrázolása kimerül néhány görcsös mozdulatban, Ariel szolgaságtól való menekülni vágyásából nem látunk a szavak értelméből kihámozható motiváción kívül mást, és nincs igazi súlya még a merényleteknek sem. Ugyanakkor érzékeny líraiság lengi be az előadást, amit remekül tör meg néhány valódi bohóctréfa.

A NLG TÁRSULAT film alapján dolgozott, így került színpadra az EGY LÁNY című munkájuk. A rengeteg villanásnyi epizódból álló történet egy szuicid hajlamú lány kálváriáját meséli el, „németes lazasággal”, vagyis a mélyen pszichologizáló folyamatok helyett a humornak és iróniának is terepet kínáló távolságtartás biztonságát ígérő megoldásokkal. Ennek megfelelően a nehéz történet minden tragikuma és abszurditása életszerű, emészthető formát ölt. Az anyát alakító Pintér Fanni kiváló alakítást nyújt, és egyetlen játszó sem esik abba a hibába, hogy zavaróan mély érzelmeket kanyarítson karakterének, és hagyják, hogy a szituációk sodorják őket és a nézőket egyaránt. Ebben a sodrásban azonban van némi negatívum – a túl sok és túl gyors váltás a félkörben ülő nézők közötti székek ki-bepakolgatásával ügyetlenné, sőt, helyenként balesetveszélyessé teszi az átállásokat. Arról nem is beszélve, hogy a nézőt többször eltalálja egy-egy jelenetből kirepülő tárgy és ruhadarab, márpedig ez igen súlyos vétség a néző érzelmi biztonsága felé is.

A H-ALOM társulat posztmodern kísérleti színháza a HAMLET-CAFATOK PONYVÁRA ÉS 36 VÉGTAGRA címet viseli. A Tóth Szilvia által rendezett előadás Hamlet-szövegekből, illetve a Hamlet ihlette vendégszövegekből egy szétszedett, de össze nem rakott világ ígéretével kecsegteti a nézőt. A bevezető szakaszban megtudjuk a Hamlet körülbelüli sztoriját, a felületes viszonyrendszert, illetve többször kezünkbe kapjuk a megoldókulcsot – ezek tényleg cafatok, szét van szedve, és nincs összerakva. A diákszínjátszás nem kizárólag a nagy ívű folyamatok terepe, de a merész kísérletezésé is lehet. Erre jó példa az előadás, de csak akkor, ha tanár-diák egyaránt arra is felvértezi magát, hogy amennyiben kísérletet vállal, vállalja a vele járó esetlegességet is, vagyis azt, hogy lesz, akinél betalál, és akinél nagyon nem. Az előadás esztétikai csúcspontokat is ad a fesztiválhoz: a szereplők a kísértet-jelenethez két másodperc alatt egy fekete agrofóliából két és fél méteres óriásbábot varázsolnak, ami a totálba világított játéktérben is megteremti a hamleti világ komor valóságát. A játszók ugyanakkor nem minden formával bírnak ilyen nagyszerűen – hangban, beszédben például gyakran jóval erőtlenebbek, mint amit a groteszk testképek megkövetelnének. Mindezzel együtt kiváló munkának, jó vitageneráló előadásnak éreztük.

A JÁTSZÓTÉR csoport ASZTERIÓN HÁZA című előadása is egy izgalmas kísérleti munka, ám ez szó szerint és a legjobb értelemben is az. Három diák összefogott, bekéredzkedett a Rómer Házba, helyet és fényt kértek, és hónapokig agyaltak egy előadáson. Hiszem, hogy nekünk, tanároknak az az elsődleges feladatunk, hogy terepet biztosítsunk a következő generációnak, és ha van hol, akkor kibomlik belőlük saját világuk, ami párbeszédbe hívható. Ez történt ezzel az előadással is. A játszók lelkesen mesélnek a próbafolyamatról, és arról, milyen vendégszövegekkel dolgoztak, milyen probléma nyomába eredtek, és milyen kérdéseket és válaszokat találtak ebben a labirintusban. Ügyesen kerülik el a mély pszichologizálást, a nagy szenvedéseket, és így valódi lélektana lesz az előadásnak, mert nem „kiégetik” a pillanatokat, hanem engedik, hogy a mélyebb tartalom a nézőben jöhessen létre. A minotauruszi világban mesélnek emberi kapcsolatok lehetetlenségéről, összetartozásról, hiába várt megoldásokról, aztán magunkra hagynak bennünket, jelezve: mindannyian be vagyunk zárva saját identitáskeresésünkbe, és vagy velünk van a szörny is, vagy mi magunk vagyok azok. Remek thriller.

A MÁSIK csoport HANG VAGY előadása az eddigi palettát újabb üde színfolttal örvendeztette meg. Bauer Ildikó Nessie csoportja igazi közösségként vibrált az előadásban is, és azon kívül is. Közös improvizációk alapjául a Kövek című dráma szolgált, ebből igyekeztek kibontani számukra izgalmas problémaköröket. A kiváló összhang és csoportmunka végig jó lendületben tartotta az előadást, de ahogy a beszélgetésen is igyekeztünk rávilágítani, kérdésként merült fel, hogy lehet-e egy alapvetően a személyes és belső történésekre épülő duo-drámából Legyek ura-szerű, csoportviszonyokat vizsgáló munkát konvertálni. Persze valószínűleg lehet, de ehhez több szituáció kellett volna, amiben kiderülhet például az is, miért jó vagy rossz az adott csoporthoz tartozni. Így a közösség csínytevéseit látjuk csak, majd hirtelen átcsapunk a két követ hajító csoport lelkivilágának ábrázolásába, és ez a két fókusz nem kerül valódi ellentétbe. Ez csupán dramaturgiai kérdés, a csoportmunka nagyszerűségéből semmit nem von le.

A PROACTVIVE csoport munkája egy újabb Leonce és Léna történet adaptálása, BOLONDÉK ÉS BETEGÉK címmel. A csoport humora és jó értelemben vett „pofátlansága” lenyűgöző – egyetlen pillanatot se hagynak poén nélkül, szemtelenül szedik ízekre a figurákat, és mindeközben koherens világot teremtenek. A modern relikviák használata (nyakba akasztott hangfal, kézi diszkógömb, mobil applikációk hangjai, stb.) is következetes, szorítunk a szerelmeseknek, és alig várjuk, hogy a herceg figurája újra és újra megjelenjen, mert olyan infantilis kiskamaszt faragtak belőle, aki műanyag kismotoron közlekedve hisztizik arról, hogy márpedig itt esküvő lesz, és ezt olyan szerethető módon teszi, hogy elhisszük, a hatalom igazából egy akaratos gyerek. Erényei kiemelése mellett igyekeztünk arra is felhívni a figyelmet, hogy érdemes kicsit jobban elmerülni a színházi tér és rekvizitumok tiszteletének kérdéseiben, hogy a humorbomba ne szó szerint taroljon (vagyis a játszó ne lépjen rá a másikra, ne lökje fel a díszletet, és ne hozza veszélyes helyzetbe egy létra tetején magát).

A REMÉNYIK SULISZÍNHÁZ beszámolójából megtudjuk, hogy MINDEN DOLGOK KÖNYVE című előadásuk egy gyorsan kapkodó, egy hónapos próbafolyamat eredménye, mert éves munkájukat belső átalakulás miatt hirtelen el kellett engedniük. Örülünk annak, hogy ebben a stádiumban is bevállalták a fesztiválon való jelenlétet, mert értékes ifjúsági irodalmi alapanyagot (Guus Kuijer azonos című könyve) választottak, és ez önmagában is nagy erény. A pszichologizáló játékmód nem tesz jót az előadásnak, nem csak azért, mert a diákszínjátszók nehezen bírják el ezt a formát, hanem mert az egyébként érdekes és különc figurák így sematikus, egysíkú alakokká válnak csak. A bigott apa csak agresszívan képviseli a maga igazát és hitét, az anya csak szomorúan szenved, a boszorkánynak titulált hippi pedig csak laza. Szükség volna az ellenpontozásra, szükség volna a távolításra, és nagy szükség volna a szituációk igazságainak feltárására. Persze ez a munka eleje, kíváncsian várjuk, hová fejlesztik még az anyagot.

A FÓKUSZ DIÁKSZÍNPAD Dunaszerdahelyről érkezik a fesztiválra, és az (ÖN)KONTROLL című munkával kortárs novellák összefésülésével jár körül néhány diáksorsot, tematizálva a régi közösségtől való elszakadás, a beilleszkedés, vagy az apai elvárásoknak való megfelelés nehézségeit. Kortárs formai megoldásokkal dolgoznak, projektoron látjuk a Messengeren váltott üzeneteket, árny- és sziluettjátékot, és ezeket a formai megoldásokat igyekeznek lélektani hitelességgel megtölteni. Az mindig nagy kérdés, hogy a nehéz lélektani folyamatokat kell-e, lehet-e diákszínjátszókkal ábrázoltatni, hiszen fennáll a veszélye annak, hogy a kamaszos bú egyszerűen felerősödik, és nagy fájdalmakká „nemesül”, valódi kiutak és megoldások nélkül. Az előadás komorságát itt feloldja ugyan egy szépen énekelt mai sláger, mégis, valami spleen uralta hangulatban távozunk az előadásról.

A RAKTÁR formáció ZSENIK ISKOLÁJA című Hubay Miklós szöveget dolgozza fel. Igazi színházi folyamatot épít, a játszókat valódi színészi kihívások elé állítva. A főszereplő Szijjártó Gyula olyan módon oldja meg feladatát, hogy az profi berkekben is bravúrnak számíthat. Tetemes mennyiségű szövegével annyira túlbeszél mindent, hogy elképesztően ideges figurává válik, akinek ez aztán később alaptulajdonsága lesz, amiért megszeretjük őt, fárasztó mivolta ellenére is. Halála valóban kiváltja sajnálatunkat, és ezzel eléri színházi célját. Amit megpróbáltunk hangsúlyozni, az az, hogy érdemes volna tovább boncolgatni a szöveg tömbjeit, színesíteni és szélsőségesebb állapotokig eljuttatni a figurát. Az alapvetően monodrámaként is játszható szöveget itt hárman játsszák, egy néma cellatárssal és egy majdnem néma konferansziéval egészítve ki a történetet. A konferanszié jelenléte néhány helyen erőltetettnek hat, míg a néma cellatárs puszta jelenlétével is képes humoros pillanatokat teremteni.

A NAGY ARRABONA „leköszönő” előadása PÍR címmel Ibsen Peer Gyntjét helyezi feminista légkörbe – a főszereplő nő, akinek apja van, és manófiúk rajonganak érte. Ez a nemi identitáscsere jól működik, az egyetlen fiúszereplő jelenléte azonban a rendezői szándékot egy nem tudatos értelmezéssé változtatja. A darab eleji nagy konfliktus (az apai elvárásoknak megfelelni nem akaró lány vitája az apával), valamint a darab vége (Pír a gomböntő kanalában apjától kér bocsánatot) egyértelműen az apaképnek való megfelelésről, és egyfajta férfiképkeresésről szólóvá emeli az előadást. Az előadás így messze alulmarad az ibseni dráma rétegeltségéhez, az identitás összetettségének kibogozására tett számtalan kísérletéhez képest, de ez nem jelent semmit, hiszen az előadás lecsupaszítottságát tekintve is koherens egésszé válik, szép fizikai színházi megoldásokkal, rendkívül erős színészi jelenléttel. Kövesi Csenge tehetséges játékát egy életre elviszi az ember.

Az ACTCENTUS munkája, a ROBBANÁS AZ ÉJSZAKÁBAN zárja a fesztivált. A rendezőtől megtudjuk, hogy az alapmű szerzője fiatal norvég író, akivel a kapcsolatot is felvették, és tervezik további együttműködés megkezdését vele. Ez ismét egy színfolt a fesztiválon, hiszen mutatja a győri műhely törekvéseit kortárs tendenciák megragadására, még akkor is, ha meglátásom szerint a most választott mű egyik alapkonfliktusa, vagyis a lelőtt tehén vonatsínekre cipelése néhány kamasz által fizikai képtelenség (hacsaknem egy fordítási hiba csúszott a történetbe, és a tehén igazából borjú). A csoport remek színészi munkával oldja meg a töredékes szerkesztésben felkínált etűdszerű szituációkat, kellő mértékben adagolja a humort a történetbe, aminek köszönhetően a mű minden tragikuma könnyedén emészthetővé válik. Némi formanyelvi tisztázatlanságot, vagy inkább következetlenséget érzek a munka mögött – a hogyan is kellene olvasni ezt az előadást kérdésre ironikus, tarantinoi, improvizációs színházi, illetve lélektani realista eszközök is kínálkoznak.

 

Mindent összevetve a fesztivál maradéktalanul megfelelt a diákszínjátszás támasztotta kritériumoknak, hiszen egyszerre volt friss, ötletes, kísérletező, klasszikus irodalmi és kortárs műveket felvonultató, öndefeníciós törekvéseknek teret adó, oldott és mégis várakozással teli. Mint a prizma, ami képes felmutatni azt, hogy a simán fénynek érzékelt jelenségen (az ifjúságon) belül milyen sok különböző, önmagában is értékes egyediség rejlik.

 

Komáromi Sándor